"Nagy-Magyarország" régen és ma
/ 0
- Részletek
- Szülőkategória: Anno
- Kategória: Magyarország
- Megjelent: 2011. máj. 16. hétfő, 09:55
- Írta: andy
- Találatok: 730
A „Nagy-Magyarország" közkeletű kifejezésünk az első világháború előtti magyar királyságot jelenti. Mivel azonban ebben a formában önálló magyar államiság 1526 és 1918 között nem létezett, ezért egyszerre jelöli Magyarország valamikori legnagyobb kiterjedését, valamint a több mint ötszáz éven keresztül e határokkal bíró Magyar Királyságot (Horvátország és Szlavónia nélkül), vagyis az eredeti állapotot. Ezért nevezik Egész-Magyarországnak is, nemcsak utalva a Trianon utáni „Csonka-országra", hanem egyúttal jelezve azt is e kifejezéssel: akkor volt az ország ép, egészséges, és sértetlen. Erről tanúskodik a korabeli irredenta jelmondat-páros is: „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország"
vagy
„Csonka Magyarország nem ország, Nagy-Magyarország mennyország"
A két háború között a hazai közbeszéd „Magyarország" alatt a háborút megelőző területi entitást értette, az 1920 utáni országot a „Kis-Magyarország", „Csonka-Magyarország" elnevezésekkel illették. A „Nagy-Magyarország" kifejezés mindennapossá vált a szóhasználatban, és tárgyi megnyilvánulásaiban pedig a leghétköznapibb használati tárgyak díszítőelemeitől egészen a Szabadság téri emlékműig mindenütt felbukkant. 1938-40 részsikerei, amelyekkel a csonka ország kezdett újra kiegészülni, nem bizonyultak tartósnak. Az azokat elsöprő második világháborút követően a párizsi megerősítés újra a „csonka" országot rendelte a magyar állampolgároknak. Így lett Kis-Magyarországból - Magyarország.
A szovjet diktatúra évtizedei alatt a közbeszéd is szocialista ellenőrzés alatt volt - így a „bűnös Horthy-korszak" kifejezései vagy jelképei elvileg nem voltak kimondhatóak vagy közszemlére tehetők. „Magyarország" kizárólag a Trianont követő országtestet jelölte, és jelöli napjainkig.
Mostanság a „Nagy-Magyarország" elnevezés általános lett a régi, a dicső, a nagy Magyarországra, illetve a Magyar Királyságra egyaránt. És a két háború közötti időszak óta először használata reneszánszát éri nemcsak nyelvünkben, de egyéb megnyilvánulási formáinkban is; legelterjedtebb módon pl. képileg ábrázolva: képeslapokon, matricákon, pólókon, kulcstartókon, sapkákon, derékszíjon és még ki tudja, hány helyen.
Akkor, a két háború között a Nagy-Magyarország kifejezés és jelkép egyértelmű üzenetekkel bírt: a trianoni diktátum csak ideiglenes lehet és a magyarok visszakövetelik az „Egész Magyarországot". Ez, az igazságra irányuló revízió, mint uralkodó politika és szemlélet pedig olyan közös társadalmi cél lett, amely egyszersmind a nemzet egységét is kifejezte - a többi között pl. Nagy-Magyarország-motívumokkal.
De mi a helyzet ma? Hogy állunk ma „Nagy-Magyarországgal"?
Tény, hogy a rendszerváltozást követő időszak legigazibb mércéje mindenki számára a szabadság volt. Az, hogy akkor, onnantól miket szabad? Természetesen az első szabadság-kezdeményezések között ott voltak azok, amelyek különösen tilalmasak volt korábban. Ezért (is) a fiatalokon megjelentek az első nagy-magyarországos felvarrók és jelvények. A fiatalokon! Nem a pesti értelmiségen. Nem a falusi gazdákon. És nem is a szkinhedeken...
Itt és most a napjainkban tapasztalható, Nagy-Magyarország ábrázolások terjedését szeretném elválasztani bárminemű politikától, legyen az nemzeti, konzervatív, radikális. Mert e szimbólumnak nem eszmei vagy világnézeti töltete van. Üzenete nem politikai és nem köthető szervezethez. Az igazság kortalan és független még akkor is, ha éppen a magyarokéról van szó.
De a szimbólumokkal éppen az a baj, hogy könnyű támadni őket. Nincs olyan szimbólum, pláne nem a huszadik században, amely ne aranyozódott volna be, hogy aztán amikor csúfosan megbukott amit képviselt, korábbi éltetői a sárba tiporják. Ha visszatekintünk, hazánk is bővelkedik ilyen jelképekben. A magyar államiság és a magyar nemzethagyomány a sok nemzetköziség megélése mellett több tipikusan magyar jelképet is megőrzött a huszadik századra. Ezer év Kárpát-medencei történelem után pedig 1920. június 4-től az ezeréves ország határa, régivé válván egy új jelkép lett.
Egy közös van nemzeti jelképeinkben azon túl, hogy elkísérték a magyarság Kárpát-medencei létét. Az, hogy bűnös módon támadják, félremagyarázzák, nevetségessé teszik őket a közönség előtt. Tény, hogy korunkban a Nagy-Magyarország jelképet soha senki nem kötötte revízióhoz, területi követelésekhez, katonai agresszióhoz. Az is tény, hogy a „nagy-magyarországosokat" meg a „trianonozókat" általában mégis az ilyen, és ehhez hasonló „szélsőséges megnyilvánulásokkal" azonosítják - új demokratikus hagyományt teremtve ezzel azoknak a régi diktatórikus hazugságoknak, amelyekkel a szocialista történelemhamísítást és a félelemkeltő közbeszédet művelték. Ennek a kicsúcsosodása lett egyébiránt 2004. december 5-nek „demokratikus" nemzetárulása.
Történelmünk sok szimbólumot megőrzött. Vannak köztük egyetemesek, vannak nemzetekhez kötődőek. Vannak dicsőségesek, nemes tartalmat hordozók és vannak szégyenbélyegek, tiltott jelek, amelyek elutasított örökséget hordoznak. Tanulságos napjainkban figyelemmel kísérni pl. a vörös csillag viselhetőségének problematikáját, amellyel kapcsolatban kettéválasztották az államhatalom nevében elkövetett gyilkosságokra épülő totális rendszerek mérlegelését és megítélését. Oly korban élünk ugyanis 2009-ben Magyarországon, amikor a negyvenéves diktatúra jelképe, a százmillió halálos áldozatot szedő kommunista őrület vörös csillaga hazánkban „munkásmozgalmi jelképként" viselni engedtetik. Ha még nyugaton lennénk meg is érteném, hisz ott egy nép sem érezhette a kommunizmust a saját bőrén. De itt? Persze, ahol Gyurcsány Ferenc egy ilyet is kilobbizhat...
S milyen cinikusak ezek a vörös csillagosok! Hiszen épp ők próbálnak riadalmat kelteni pl. az utóbbi időben újra „divatba jött" Nagy-Magyarország ábrázolások kapcsán. Sőt. Ugyanonnan folyamatos támadásnak van kitéve az ezer éves harci lobogónk, a vörös-ezüst sávozatú Árpád-házi történelmi zászló is. Az, hogy folyamatosan „védelmezni" kellett-kell ezt az ősi jelképeinket a vörös csillagos rágalmaktól, szégyen. Közölni velünk, hogy a turulmadár náci, hogy a Szent Korona micisapka, hogy a magyar kultúra barackpálinka és bő gatya lenne pedig már jóval több, mint felháborító aljasság. S ezek mondják azt is, hogy a Nagy-Magyarország formák „veszélyesek", „szélsőségesek", „holdkórosak", „anakronisztikusak", „hergelik a szomszédainkat". Pedig, ha valakinek ilyeneket juttat eszébe Nagy-Magyarország, az valamilyen paranoia előrehaladott állapotában leledzik. (Vagy magyarfóbiában.)
Egyébiránt ki hallott már olyat, hogy egy ország ezer éves hagyományát ugyanazok támadják a szabadság nevében, akik azelőtt a diktatúra nevében támadták? Így jár az, aki rendszert vált és nem elitet.
A hazugok! Mint támadásaik, szégyenbillogjaik, elhatárolódásaik egytől-egyig.
Akkor hát mit jelent valójában a Nagy-Magyarország 2009-ben? Miért teszik mind többen közszemlére?
Aki nagy-magyarországos holmit hord, tart, az egyszerűen a közösségét tisztelő magyar ember. A világ legtermészetesebb módján. S ha nem lenne elegendő érv a nemzeti attitűd ideidézése annak indoklására, miért fontos múltunk jelentős eseményének ismerése és tisztelete akkor jelzem, hogy Trianonról, Nagy-Magyarországról van szó. Teljes mértékben példátlan ugyanis a világtörténelemben az, ami hazánkkal történt.
Nincs még egy olyan ország, amelyikkel ilyen kétharmados elbánást megcsináltak volna. Nincs még egy olyan ország, amelyikkel ennyire igazságtalanul végeztek volna. Nincs még egy olyan ország, amely ennyire akaratán kívül jutott volna ilyen sorsra. És nincs még egy olyan ország, ahol egy ilyen súlyú történelmi eseményre ne emlékeznének meg illőbbnél is illőbb módon.
Ez a hazai közbeszédnek nevezett dolog, ami egy ki-ki löttyenő küblihez hasonlít, tele van a holokauszttal, meg rasszizmussal és általában véve, a világ minden nyűgével-bajával. Egy dolog szorul mindig kisebbségbe a közbeszédben. Saját sorsunk, utunk és múltunk. A saját tanulságaink. Nem másoké. Nem érdekel a holokauszt. Nincs már mit többet mondani róla. Trianon érdekel. Trianonról kell beszélni, mert a holokauszt elmúlt, lezárult. Már rég. Olyan jóvátétel és meakulpázás követte, amilyet világ még nem látott. De Trianon? Na és azok a közvetlen hatásai, amelyek immár generációk óta a mai napig velünk élnek és nyomorítanak meg magyart szülőföldjén, hazáján kívül, többségtől elszakított kisebbségben? Hogyhogy ez így van? Hiszen már semmi sincs meg abból, amit 1920 táján tákoltak...!
Holokausztot tagadni bűnös dolog? Hát Trianont elhallgatni?
Nem véletlen, hogy 1920 után jelkép lett ősi államunk ősi határainak kontúrja is. Azt jelezte-jelzi számunkra, hogy akkor mennyire, milyen példátlanul károsítottak meg minket. És - bár majd fél évszázadon keresztül elhallgatták vagy rágalmazták, e jelkép lassan-lassan mégis végiglopózott velünk a huszadik századon, kérlelhetetlen mementóként. De ma nem a világháborúk jutnak eszünkbe róla. Nem is az oda-vissza csatolós nemzetközi játékok. Nem Hitler, Horthy, vagy Clemenceau személye, de nem is Benesé. Ma nem a múlt üzenete az erős, hanem a jelené: az a sok millió magyar, akik idegenbe, kisebbségbe szorítva élnek az otthonukért.
Mit jelent nekünk tehát a Nagy-Magyarország?
Testvériséget jelent magyar véreinkkel, mert nincsenek rajzolt határok. Hazát jelent, a Kárpát-medencét, mert ez magyar föld volt és magyar föld marad, még ha sok egyéb nációval is osztozva e tájon. Értéket jelent, amelyet örököltünk, s amelyért felelősséggel tartozunk, hogy mi magunk is tovább örökíthessük. Hagyományt jelent, mindazt amitől magyar a magyar és összetartozás jelent, amelyet diktált határok sem szabhattak szét. Kötelességet jelent, mert felelősséggel tartozunk magyarként minden magyarért. Jogot jelent, hogy itt élhetünk, és rendelkezhetünk hazánkkal. Múltat jelent, ezer év küzdelmes megmaradását és a jövőt jelenti ahol a magyarok, mint régen is több ízben, megint újra virágzásnak indulhatnak.
Forrás: www.barikad.hu
